Bornholmon turistáskodás

Egy-két hónappal a nyaralás után érdemes visszatekinteni még egyszer, hogy úgy általában milyen is volt Bornholm.

Azt gondolom, hogy a sziget sosem lesz a magyar turisták paradicsoma. Időjárásával esélytelen a hely, ezt tipikusan a német és skandináv emberek kedvence marad, akik erős szélben, 15 fokos vízben is élvezni tudják az egyébként gyönyörű homokos tengerpart szépségét. Sokat süt a nap, de ezt erős szél kíséri, és mint említettem a Balti-tenger sosem lesz langyos sem.

Aztán ott vannak az árak. Horribilisek magyar szemmel. Már eljutni is viszonylag drága és bonyolult. A legegyszerűbb még elrepülni Malmőbe fapadossal, onnan busz/vonat majd a szigeten bicikli vagy autó.

Alternatíva lehet bicikliseknek egy nagy vonatozás Németországba és onnan komp. Vagy ugyanez Lengyelországból. Kb ez a két nemzet + a svédek teszik ki a külföldiek túlnyomó többségét. Engem a lengyelek kicsit megleptek, de minden brossúrán ott van a lengyel verzió is.

Magyar szemmel azon túl, hogy drága és messze van, óriás attrakciókat sem kínál a sziget. Tipikus skandináv jelleg - mondanám -, a kis részletekben, a hangulatokon van a hangsúly. Kicsi, de szép falvak, családi programok mindenhol. A sziget körbe tekerhető, sok kemping van. Az apró múzeumok mellett rengeteg programot kínálnak a boltok. A kisvárosok sétálóutcáiban a boltok egyben bemutaó helyek is.

A szigeten levő bazalt miatt híres a sziget üvegipara. De nem csak sima boltok vannak, hanem egyben kis üvegfúvók is be vannak rendezve. A gyerekek ott állnak és bámulnak, sőt néha ki is lehet próbálni. Ugyanez az édesség boltban is. Végignézhetjük, amint készítik az orrunk előtt a cukorkát, majd a szomszédban megvásárolható.

Semmi extra a sziget, de a sok kis apró lehetőség, a figyelmes részletek, a nyugalom, a barátságosság az egészet emlékezetessé teszi.

Egyébként nincsenek nagy távolságok. Minden nap elmentünk valahova kocsival az egy hét alatt, de összesen nem mentünk  500 km-nél többet. A sziget belsejében egyébként elég bonyolult a közlekedés. Teljesen összezavarja az embert, hogy a nagyobb városok, Nexö, Rönne délen, Allinge északon, Hasle nyugaton, stb. mindig ki vannak írva és a táblák a szigetet megkerülő fő utat tekinti tájékozódási pontnak. Itt kivételesen tényleg hasznos lehet a GPS, mert kb az ember keringhet bőven.

Egy látványosságra emlékszem még, amelyek elég ritkák a világban is. Ezek a körtemplomok, amelyekből négy van, és amelyeket állítólag a templomosok birtokoltak. Rejtélyesek, de majd ír róluk Nóri képekkel egyetemben.

Örülök, hogy ott lehettünk, családnál eltöltve főleg különleges élmény volt. Pazar sorsunk volt így, hogy Nóri ismerte a szigetet mint a tenyerét, és volt érdekes második VH-s története is a szigetnek. Asszem legközelebb már csak akkor megyek, ha bicikli-túrázni megyünk vagy nagyon gazdag leszek.

Az északi csücsök

Hammerknud - így hívják a sziget északi csücskét, és azért knud, vagyis csomó, mert az egész terület egy összefüggő gránit talapzatból áll, amit egy szakadék (benne Bornholm legnagyobb tavával, Hammersö-vel) választ el a sziget többi részétől. Közkedvelt kirándulóhely, az egész terület megkerülése kb. két órát vesz igénybe.

Jobb helyen ilyen WC van az erdőben

Mormor mesél

Tegnapelőtt délután meglátogattuk Mormort, a dán nagymamámat. (Egyébként az nagyon vicces, hogy a dán nyelvben az anya „mor”, az apa „far”, míg az anya szülei mormor és morfar, az apa szülei pedig farmor és farfar). Amikor megérkeztünk egyből elmondta, hogy az volt az egyik legnagyobb vágya, hogy láthasson minket és Misszit (Mici dán kiejtéssel – a Mirtillt pedig úgy ejtik hogy Matal). Mormornál aztán oda kellett tenni magam, mert ő echte bornholmiul beszél, sokszor el is ismételtettem vele amit mond. A nappaliban kiállított fényképek alapján egyből elkezdtük őt kérdezgetni a család történetéről, amire így tíz év távlatából már nem is nagyon emlékeztem.
Az apukája 1883-ban született, és 104 éves kort élt meg. Két felesége volt, mind a kettőtől kilenc gyermeke született, így összesen 18-an voltak testvérek. Amikor az első feleség meghalt spanyol náthában, a gyerekek környékbeli családokhoz kerültek. Évek múlásával került a házhoz a leendő második feleség, egy házvezetőnő személyében. Amikor összeházasodtak, a még meg nem házas gyerekek visszakerültek a családhoz. Érdekes, hogy a második feleségtől szinte minden gyerek egyszerre érkezett a legidősebb testvér gyerekeivel, akinek szintén 11 gyermeke lett. Mormor ebből a második házasságból született, az ötödik gyerekként. Az ő édesanyja sem érte meg az öregkort, rákban halt meg negyven évesen, Mormor 14 éves korában. Onnantól kezdve az apukának semmilyen külső segítsége sem volt, a testvérek maguk oldották meg a kisebbek felnevelését. Mindig a még otthon lévő legnagyobb lánytestvér vette fel az anyuka szerepét, amikor pedig az megházasodott, akkor jött a sorban a következő.
Rutskerben (ez a településnév egy több farmból álló területet jelöl) laktak, minden másnap jártak a gyerekek az iskolába, oda-vissza összesen tíz kilométert gyalogoltak Rø-be. Mesélte Mormor, hogy a negyvenes években olyan hatalmas telek voltak, akkora hó volt, hogy többször is el lehetett érni a telefonvezetékeket. A felnőttek mindig is a farmon dolgoztak, az apuka egyetlen külső munkája a tejkihordás volt a környéken. Teheneket tartottak és zöldségeket termesztettek. Évente többször vágtak disznót, és a húst két vágás közt a pincében tárolták besózva. Mormor anyukája használt anyagból maga készített ruhát a családnak télen-nyáron, és természetesen kézzel mostak. Micsoda élet lehetett!
Mormor apukája 104 évesen halt meg, állítólag soha életében nem volt beteg, halálában is egyszerűen elaludt. A 18 testvérből még hatan élnek, szinte mindannyian Bornholmon maradtak. Nagyon szoros köztük a kapcsolat és amikor összejönnek és a régi időkről beszélgetnek, nem is nagyon értik, hogy hogy lehetett úgy élni. A legidősebb még élő testvér 95 éves, teljesen önellátó, szabadidejében kertjében epret termeszt. 

 

Ezen a képen a 18 testvérből 16 látható, középen pedig az apuka:

Mormor szülei:

 Mormor apukája dédunokáival a 100. születésnapján:

Bornholm a második világháborúban

Nem maradt sok történelmi emlék erről a jeles korszakról, viszont úgy tűnik rendkívül érdekes és különleges minitörténelme van a helynek. Bőven megmutatkozik benne a sziget különállása Dániától, amely akár a nyelvben, akár más példákban (nem tudom írtunk e ilyet másikat?) tetten érhető.

Dániát 1940. április 9-én rohanta le Németország, de Bornholmra csak egy nappal később jött el a megszállás. A németeknek alapvetően logisztikai szempontból szüksége a szigetre, hiszen a Balti tenger nagyrészt beltenger volt számukra. Ennek megfelelően a kikötők haditengerészeti kiszolgáló tevékenysége és az itt felépített radarállomások jelentették a fő aktivitást.

Terveztek még négy hatalmas üteget a sziget déli csücskére, de csak kettő alapzata készült el.Az ide tervezett ágyuk hatótávolsága 100 km lett volna (igen, annyi), amivel Rügent, a legközelebbi német szigetet lehetett volna védeni. Két ágyú is elkészült, de inkább Jütlandon építették be őket.
Ez itt a cső

Forrás: A helyi múzeumban, Rönnében fényképeztem le falról
Ez az egyik torony alapzata, ezen forgott volna torony

 Forrás: saját fotó
A német erők létszáma a háború vége felé 12000 fő körül volt, ami szerintem elég nagy egy ilyen kis szigeten. Ettől függetenól működött a helyi ellenállás is, elsősorban embereket csempésztek Svédországba, politikai menekülteket, zsidókat, lelőtt szövetséges pilótákat. Talán szabotázs akciókat is csináltak.

A nagy balhé a háború végén jött el. Egyrészt a németeknek felértékelődött a sziget a keleti front előrehaladtával. Az emberek özönlöttek a balti és kelet-porosz térségből, a Wilhelm Gustloff szomorú története sokaknak biztos megvan. Azon a hajón egymagán 9000-10000 menekült, főként civil süllyedt el. 1945 januárja és a fegyverletétel között az evakuációra indított Hannibal művelet során  a wikipedia szerint 350000 katonát és 800-900 ezer civilt menekítettek ki.

Na ebben játszott szerepet Bornholm, amely még akkor is német kézen maradt, amikor a frontvonal már túlhaladt rajta, és egy idő után ez volt a legközelebb a fenti területekhez, ahova ki lehetett pakolni a civileket és lehet fordulni vissza. Beteszek ide egy térképet annak, akinek nem világos hol van Bornholn a Balti-tengerben.

 

Forrás: innen
A németek mindenáron az amerikai/brit szövetségeseknek akarták megadni magukat. Öt nappal az általános fegyverletétel előtt, május 4-én Montgomery tábornoknak megadta magát a német hadsereg Hollandiában, Dániában és Németország észak-nyugati  részén  a következő naptól. Ennek végrehajtása érdekében másnap repülővel megérkezett Richard Dewing tábornok egy 300 fős különítménnyel, akiknek megadhatták magukat az ottani német erők. Az országban kitört az ünneplés, igen ám, de Bornholmon a sziget védelmével megbízott Gerhard von Kamptz tengerészkapitány (kb ezredesi rang) nem tudta kinek megadni magát.

A dán ellenállás kétségbeesetten próbált kapcsolatba lépni a dán külügyminiszterrel, de annak egész nap fontos megbeszélései voltak, otthon meg meghagyta, hogy ne zavarják. Így a dán kormány csak másnap reggel értesült a bornholmi helyzetről.

Ebből a térképből látszik, hogy a szovjet-nyugati határhoz képest, hol helyezkedik el Bornholm  

Forrás: Olaf Olsen (szerk.): Danmarkshistorie, Vol 13. (1925-1950). Copenhagen & Politikens Forlag, 290. o.

A szovjetek május ötödikén berepültek a sziget fölé, de a német légvédelem tüze nyitott rájuk, ebből kiderült, hogy a németek csak egyoldalúan értelmezik a tűzszünetet. Válaszul erre a szovjetek a háború utolsó napján május hetedikén bombatámadást intéztek a sziget két nagyvárosa, Rönne és Nexö ellen, és ismét megadásra szólították fel von Kamptz-ot, aki viszont tartotta magát a kapott parancshoz. A fegyverletétel napján, nyolcadikán újabb bombatámadás érte a két várost, ismét hiába.  Megkockáztatom talán ő volt egyedüliként Európában, aki nem adta meg magát?

Végül kilencedikén néhány száz szovjet tengerészgyalogos partra szállt torpedórombolókról és ekkor befejeződött az ellenállás. következő nap további 9000 szovjet katona érkezett. Von Kamptz hadifogságba került, 1954-ben szabadult szovjet fogságból majdnem száz évig élve 1998-ban halt meg.

Miért nem jöttek a britek? Szinte minden forrás megemlíti, hogy Eisenhower problémásnak találta a helyzetet, hogy egy sziget, ami szovjet szférába került (az szovjet vonalak mögött) de az országot, amelyhez tartozott a nyugati szövetségesek szabadították fel. Valószínűleg óvatosságból született az a döntés, hogy nem küldenek nyugati katonákat már következő nap Bornholmra, hanem hagyják, hogy a helyzet "magától alakuljon". A dán kormány rendkívül óvatosan és idegesen közelített a kérdéshez, mert nem ismerte a szovjetek céljait. A szovjet megszállás után nem hangzott el semmi Moszkvából, hogy meddig tervezik a maradást a katonák.

Mi értelme volt a makacs kitartásnak? A dán wikipedia szerint 2,2  millió német tudott elmenekülni az szovjet invázió elől azáltal, hogy Bornholm megtartása révén az alatta levő balti vizeken folytatódhatott az evakuáció. OK, tudom a számok nem jönnek ki, de talán ekkor már mindenki menekült nyugatra, és nem csak baltikumi és kelet-porosz területekről volt szó. Minden nap számított, de tényleg.(Most jut eszembe, van egy megrázó önéletrajzi könyv, ami megörökíti ezt az időszakot is: Aki pislog az fél a haláltól, ajánlom)

Egy év szovjet megszállás következett, de ezt majd a Bornholm a hidegháború alatt címmel írom meg. Azt hiszem ebben is különleges a sziget, hogy ez volt az egyetlen nyugati terület, amit megszállt a SzU (finnek más tészta).

A lényeg, hogy a bornholmiak nagyon pipák voltak dán polgártársaikra. Nekik a öt év német megszállás egy év orosszal folytatódott, ráadásul a két napos orosz bombázások is többek voltak a figyelmeztető jellegnél. Nexőben a 900 házból 400 megsemmisült, 300 megrongálódott. Ráadásul először a svédek jöttek segíteni és építtek fel 300 házat ajándékként.

Állítólag ma is előfordul, hogy felszabadulás napját, május negyedikét, ami nemzeti ünnep, itt Bornholmon nem ünneplik, nem teszik ki a gyertyákat az ablakba, nem tartanak megemlékezést.

Bornholmi utcaképek

Bornholmsk - a dán palóc nyelvjárás?

Bornholm Dániától való földrajzi távolsága a nyelvhasználatban is megjelenik. Bornholmsk – ez a neve a sziget saját nyelvének – a vélemények megoszlanak arról, hogy ez egy önálló nyelv vagy a dán egyik dialektusa. Mivel földrajzilag Bornholm Skåne régióba (Svédország legdélibb csücske) tartozik, a bornholmi nyelv is inkább a svédre hasonlít mint a dánra. A svédeknek könnyebb is megérteni, mint a rigsdansk-et, vagyis a királyi dánt. Dániában egyébként rengeteg különféle dialektus van, amik annyira tipikusak, hogy felismerhető a beszélő származása a kiejtése alapján. A rigsdansk-től leginkább eltérő, és a legtöbbet gúnyolt kiejtés mégis a bornholmi. Bár nem vagyok nyelvész, de a számtalan eltérő szón kívül abban áll a bornholmi eltérése a dántól, hogy a dánnal ellentétben nem a torkukban képzik a „d” hangot (ez a hang a dánt nagyon jellegzetessé illetve nehézzé teszi egy nyelvtanuló számára), valamint a „k”-t „cs”-nek ejtik. A tiszta bornholmsk-ot szinte egyáltalán nem értem, vagy csak egy-egy szót. Mint manapság az európai dialektusok, a bornholmi is egy veszélyeztetett faj. A helyi TV bizonyos adásokat bornholmsk-ul sugároz ugyan, ezzel is próbálva életben tartani ezt a nyelvet. Azonban a valóság az, hogy a fiatalabb generáció többsége bár ért bornholmiul, de egyre kevesebbet vagy egyáltalán nem használja.

Itt a képen egy dán-bornholmsk szótár látható, amit sok belföldi turista vásárol meg (persze csak a vicc és érdekesség kedvéért, mert azért majdnem minden bornholmi tud beszélni rigsdansk-ül ha akar).

Dueodde strand

Bornholm egyik legfőbb vonzereje a fehér homokos déli tengerpartja. Néha fényképeken úgy tűnik, mintha valami egzotikus helyről lenne szó, persze csak azért, mert a fénykép nem adja vissza azt az erőteljes szelet ami a part mentén fúj és egy nem skandináv számára lehetetlenné teszi a fürdést.

Ez a fehér homok a múltban rengeteg kárt okozott a sziget lakosságának. A világ egyik legapróbb szemű homokjáról van szó, amit a szél gyakran homokviharrá változtatott. A terméketlen homok számtalanszor tönkretette a termést egészen az 1800-as évekig, amikor betelepítették a part menti sávot fenyőfákkal és bokrokkal.

Nisse ül a fűben

A skandináv népi hiedelmek egyik legjellegzetesebb szereplője a trold (vagy troll). Sokféle leírás létezik róla, vannak jó troldok és rossz troldok, szépek és csúnyák, de az mindannyiukra jellemző, hogy a föld alatt vagy kis barlangokban, lyukakban élnek. Sok csínyt követnek el az emberek rovására, ezért az emberek tartanak is tőlük, és minden lehetségeset megtesznek azért, hogy ne háborgassák őket. Izlandon például útépítés előtt kikérik a helyi „látók” véleményét arról, hogy nem zavarja-e a tervezett út a troldok nyugalmát. Ha igen, akkor áttervezik az utat.

A troldok rokona a nisse (ejtsd nissze), ő egy manócska, aki szintén tud jó és rossz is lenni. A nisszék házakban, farmokon élnek. A jók házkörüli teendőkkel töltik a napjukat, a rosszak pedig folyamatosan azon igyekeznek, hogy rossz fát tegyenek a tűzre. Az egyik legkedvesebb foglalatosságuk a házi kutya idegesítése, aki látszólag minden ok nélkül ugatásba kezd, miközben a láthatatlan nisszék a farkát húzzák vagy az orrát csikizik. 

Dániában a nisszék egyik alfaja, a julenissze (karácsonyi nissze) hozza a karácsonyi ajándékot (illetve ők is készítik az ajándékot, mint Télapó segítői). A dán wikipedia szerint a julenissze az egyetlen családos nissze, a többi mind egyedül él (bár arra nem tér ki a wikipédia hogy ha egyedül élnek akkor hogy szaporodnak, de akkor legalább a julenisszék körében ez a kérdés tisztázott).

Na lényeg a lényeg, jártunkban-keltünkben mi is találkoztunk egy kis manócskával itt Bornholmon. A fűben ült és láthatóan jól érezte magát.

Halfüstölés Bornholmon - látogatás egy röjjeriben

Bornholm egyik nevezetessége a füstölt hering. Szinte minden nagyobb partmenti településen van füstölő, jellegzetes formájú kéménnyel. A haslei füstölő annyiban különleges, hogy itt minden részletében az eredeti eljárással készül a hal, illetve egy múzeum is van a szomszédban ami tömören bemutatja a füstölés történetét.

Hasle falu ebből a szempontból azért is különleges, mert amikor a füstölés ipar felfutott, akkor itt volt a legtöbb (kb 20) füstölő, és itt ezek egymás mellett vannak, nem szétszórva. A füstölés nem valami ősidők óta levő dolog (ha valaki ezt gondolta volna), hanem a múlt század végén futott fel itt Bornholmon (máshol lehet korábban is volt). A helyiek főleg sózva ették és tárolták a halat, szóval részükről ez a piaci igényekhez való alkalmazkodás volt. A XIX. század vége és az 1920-as évek között virágzott igazán ez az iparág, akkor jött létre a kb 20 füstölő, a halászok vagy a kommunák tulajdonában főleg.  Aztán lassan leáldozott ezeknek a manufaktúra szerű füstölőknek a csillaga a nagyipar megjelenése miatt. Az utolsó az 1970-es években zárt be Hasle-ban, az üzemek egy részét lebontották, más részét átalakították boltnak, étteremnek.

 

A modern turizmus és turistáinak aztán igénye lett az "eredeti" dolgokra, és Bornholmon néhány régi füstölő üzemet ismét megnyitottak. Több faluban is működik ilyen - Røgeri-t (ejtsd röjjeri) - de a hasleit biztosan meg is lehet nézni a turistának. 

Az eljárás meglehetősen egyszerű, a heringet fél órát áztatják 10 százalékos sóoldatban, utána pedig négy órán át füstölik. A füstölést végző ember folyamatosan vízzel locsolja a parazsat, hogy ne égjen meg a hal (hanem füstölődjön). 

Jons Kapel

Bornholm egyik érdekessége, hogy míg a sziget nyugati partját sziklás tengerpart, vagy egyenesen sziklafalak uralják, addig a déli part homokos, ráadásul fehér homokos.

A sziklás rész egyik legnépszerűbb látványossága Jons Kapel. Jon egy ír származású térítő volt, aki a sziklafalak alatt található egyik barlangban verte fel a tanyáját. Eleinte ott prédikált, de mivel hamar igen nagy lett az érdeklődés a bibliai történeteire, a sziklaszirt tetején alakított ki magának egy prédikálóhelyet, ez ma Jons Kapel. A helyet több szempont miatt is érdemes felkeresni. A parkoló mellet közvetlen egy kis farm van, gyönyörű filagóriával, nyuszikkal a fűben. Aztán az ember átvág egy repcemezőn, majd rátér a parti ösvényre. Érdekes, hogy olyan buja a növényzet, hogy furcsállja az ember, amikor megcsapja az erős parti szél. Aztán 150 lépcsőn ereszkednek le az érdeklődők a színhelyre, ahonnan szuper kilátás nyílik nem csak a sziklaszirtre, hanem a szomszédos sziklafalra, ami rengeteg tengeri madár lakhelye. 

Bornholm - Utazási eszközök és a farm

Közben utánanéztem Nóri információjának. A katamarán, amivel jöttünk a Willum Clausen, tényleg a világ leggyorsabb kompja, mondjuk ezt nem kompolás közben teljesítette, hanem amikor Ausztráliából (a gyárból) Bornholmra tartott. Clausenről csak dán wiki szó cikk van, úgyhogy majd a helyi múzeumban kiderül ki volt.

Mint talán említettem, nagyon gyors a hajó, és mikor felgyorsított a kikötőből kifelé, akkor azt mindenki érzete a fedélzeten. Ennek alátámasztására készítettem az alábbi felvételt, bár nem tudom mennyit fog visszaadni.



Végre sikerült letölteni néhány képet a különböző fotóapparátokról is. Emitt a gyorsasági csuklós busz:

Ez itt Mici, amint az imbolygó hajó pelenkázó szobájában pelenkázásra vár. Nagyon okosan, volt egy öv, hogy mégse csobbanjon le, vagy forduljon le a baba.

Szilva, a nagyon szép labrador a farmon, éppen valamit hányt. Nem tudom mennyire adja vissza a kép, de annyira szép fekete csillogó bundája van, mintha valami hajreklám lenne. És nagyon barátságos. Nem vagyok kutya fan, de Szilva OK.

 Ez pedig a farm, ahogy vezet oda az út. Nincs légkábel, viszont van napelem. Far szerint 11 hónap alatt behozta az árát.

Egyébként hol esik, hol süt a nap, szóval megfelelő az idő

Sajt-ihlette bejegyzés

Ezt Nóri írta, kicsit szofisztikáltabb, végül is egy évet élt itt.

Eddig abban a hiszemben éltem, hogy a 2001-2002-ben Dániában, Bornholm szigetén eltöltött csereévem alatt valamilyen étkezési rendellenességet fejlesztettem ki. Egyrészt azért, mert a 12 hónap során 20 kg-ot híztam, másrészt pedig azért, mert állandó evési kényszerem volt. Ma reggel, amikor lementem reggelizni, akkor jöttem rá, hogy nem volt nekem semmi bajom. A „baj” a dán kajákkal, az itteni anyuka, Mor házikosztjával van. Egyszerűen annyira finom, hogy folyamatosan enni kell, nem lehet betelni vele, hihetetlen élvezetet nyújt. Pedig csak a nagy kedvenceimet kóstoltam végig reggel, többek közt a híres dán leverpostej-t, vagyis májkrémet.

Mondjuk a májkrém szó erre nem méltó, mert erről egy magyarnak az igénytelen konzervek meg az agyonkezelt májasok jutnak az eszébe. A leverpostej az más. Aztán ott van a bornholmi mustár, aminek megint csak utánozhatatlan az íze, Mor isteni házi készítésű franskbröd-jéről (mákkal szórt fehér kenyér, de milyen!) nem is beszélve. De a csúcson mégiscsak a sajt ül. Igen, az az „átlagos”, amiről Peti tegnap írt. Hogyan is írhatnám le ezt az ízt? Érzem benne az ostedame (sajteladó kisasszony) boldogságát, a sajtkészítő örömét, a tehén delíriumát, ahogy rálel egy addig felderítetlen legelőre, a fű lelkesedését, ahogy ráhull a friss dán eső, a víz jókedvét az Öresund szorosban. Ezt mind. És azt is érzem rajta, hogy ÉL, olyan íze van, igen, és hogy engem akar táplálni, és szeret engem.

Dániáról mindig az jut eszembe hogy egy olyan egyszerű hely. Nem büszkélkedhet világhírű természeti képződményekkel vagy ember által készített látnivalókkal. Mégis annyira jó hely, olyan emberközeli. Nem kicsit szép, hanem apró értékekből áll össze ennek az országnak a profilja, és maga az egész, az nagyon meggyőző. Például itt Bornholmon a repcemezők, a dimbes-dombos táj, a szélmalmok látványa, a gyönyörű zöld fű, az északi sziklás és a déli homokos tengerpart, a kis vízesések, a virágzó völgyek, ezek teszik széppé a tájat. És persze az, hogy itt minden négyzetméter föld művelve van. Ez egészen szokatlan látvány ugye a magyar szemnek.

Majd jönnek a képek és azok magukért beszélnek.

Babás szemszögből arra jöttem rá, hogy egyszerűen nem szabad félni, parázni. Menni kell, és lehet ha valakinek mehetnékje van. Annak ellenére, hogy tegnap összesen hat (Taxi, repülő, vonat, busz, komp, autó) közlekedési eszközzel utaztunk, Mici kevesebbet sírt, mint egy átlagos napon. Összesen talán 10 percet sírt és 10 percet nyűgösködött, ami egy hat hónapos gyereknél azért nagyon jó. Meg este kicsit nehezebben aludt el (nyilván az új környezet ingerelte), de reggel nyolcig aludt egy nyikkanás nélkül. Útközben mindenhol mosolyogtak ránk, Peti néha zavarba is jön, annyira nézik Micit. Tényleg az van, hogy az embert a saját félelmei fogják vissza és korlátozzák.

Plusz valahogy a magyar kultúrába (legalábbis én úgy látom) eléggé bele van ivódva, hogy a kisbabának otthon, de legalábbis belföldön a helye. Bár ez nagyrészt köszönhető a védőnői hálózatnak is. A mi védőnőnk például kicsit meg is botránkozott azon, hogy miért viszünk egy hat hónapos gyereket külföldre, pláne repülővel. Bár azért azt látom, hogy egyre több a bátor szülő, csak nagyon megy a paráztatás az egészségügyi személyzet részéről.

Sok minden másképp működik itt Dániában. Este lefekvés előtt kérdeztem Mort, hogy akarja-e nézni, ahogy Mici fürdik. Erre ő teljesen meglepődött, hogy miért is akarjuk megfürdetni. Mondtam én, hogy mi minden nap fürdetjük. Ezt nem hitte el nekem, mondván, hogy a dán gyerekorvosok egyöntetűen azt javasolják, hogy a gyereket hetente egyszer, de maximum kétszer kell fürdetni kádban. Hát, azért ez nekem elég kevésnek hangzik. Mor azt mondja, hogy régen Dániában is a mindennapos fürdetés volt a policy, de kb 10-15 éve tudományosan bebizonyították, hogy nem tesz jót a baba bőrének és a bőr védekező képességének a mindennapos fürdetés. Mindegy, így legalább megúsztuk a tegnapi fürdetést : )

A másik dolog az, hogy a dán nők fél évet vannak otthon a gyerekkel, ha nagyon akarnak, akkor kérhetnek egy hat hónapos hosszabbítást, de az nagyon ritka. Amikor ezt mesélte Mor, egyből leesett egy kő a szívemről, hogy akkor mégsem vagyok szörnyeteg amikor arra gondolok, hogy nekem már elegem volt az otthonlétből. Jó, persze ehhez az is hozzátartozik, hogy itt nincs verseny a bölcsi és ovihelyekért, meg egyetemeknek, főiskoláknak is van óvodája. Lehet éppen keseregni a népességszám csökkenésén, de ha az állam a minimumot sem teszi meg, akkor változás nem lesz.

Itt Dániában akkor is van ellátás (gyes-szerű), ha még nem volt munkaviszonya az anyukának, míg Magyarországon egy pályakezdő anyuka havi 35ezer forintra jogosult ha még nem dolgozott, legyen akár két egyetemi diplomája. Ezzel otthon az állam tulajdonképpen a teljes fiatal generációt kizárja a gyerekvállalásból, mert ki az a hülye, aki havi 35ezer forintból vállalja a baba (és önmaga) ellátását és inkább a gyerekvállalást választja a pályakezdés helyett? Nem véletlen ezek után, hogy a volt dán középiskolai osztályom már kb. felének gyereke van, a volt magyar osztályomból pedig ha jól számolom, eddig hármunknak. 

De más különbségek is vannak. Mor például teljesen meg volt lepődve azon, hogy pépesítem a kaját. Egyből mondta, hogy inkább adjak Micinek egy kis rugbröd-öt (dán fekete kenyér) leverpostej-jal. Valóban működött a dolog, bár úgy veszem észre, hogy Micikének mindegy, mit adunk a szájába, annyira szeret enni. További érdekesség, hogy akárcsak az USA-ban, Dániában is csak néhány órát maradnak a a nők a kórházban a babával a szülés után. Itt Magyarországgal ellentétben a fejés sem dívik, csak akkor csinálják, ha tejláz fenyeget vagy ha elmennek otthonról és valaki más kell, hogy etesse a gyereket.

Na ennyit a babás vonalról. Ma csak a farm környékén sétáltunk és Allingében, a sziget északi csücskében egy keveset. Ahogy itt ülök a kis netbook előtt eszembe jut, hogy két éve ilyenkor is ugyanezt csináltam, csak éppen Buenos Airesben. Eddig, mióta Mici megszületett, úgy éreztem hogy utazás szempontból egy új korszak kezdődött, és most hosszú évekre el kell, hogy felejtsem az utazós kalandokat. De az az igazság, hogy Mici eddig annyira jól viselte a jövés-menést, hogy egészen vad gondolatok cikáznak a fejemben arról, hogy hova is utazhatnánk így együtt legközelebb...

Utazás Bornholmra

Itt ülök a WC-n. Ha felfelé nézek, a kék eget látom (tetőtér). Ha előre nézek, a csap feletti tükörből is az eget és a farm fáinak koronáit látom. A zöld WC nem mai darab, de valahogy ergonomikusabb mint az otthoniak, hátra is lehet dőlni. Bámulok felfelé, ideális olvasó hely.

Bornholmon vagyunk, egy nagyobb szigeten a Balti-tengeren. Egy kis farmon vendégeskedünk mától. Délben indultunk repülővel Koppenhágába, aztán vonattal be a városba, aztán busszal Ystadba, Svédországba. Onnan komppal a szigetre, onnan kocsival a farmra. Egy fél nap alatt ennyi közlekedési eszköz. Kell ennél több, kérdeznék a focin.

A dán fővárosból egy gyorsasági csuklós busszal jöttünk, hátul kicsit jobban rugózott, mint a hetesen amikor átkel a Hungárián, a csuklóban is volt egy-egy ülés és autópályán hozta a 102 km/h-t (mértem). Átkeltünk az Öresund hídon, ami állítólag a világ egyik leghosszabb hídja, és Ystadból állítólag a világ leggyorsabb kompjával mentünk Bornholmra. Nem tudom a paramétereket, csak annyit, hogy katamarán volt és amikor kiértünk a kikötőből úgy meglódult, hogy a fedélzeten mindenki bólintott egyet. Bornholm meg állítólag Dánia legnaposabb szigete. Ezt adják össze, mondaná Vonnegut.

Most itt ülök a hálószobában (közben kijöttem a WC-ről). A számban érzem még a vacsorára fogyasztott sajt ízét. Mintha egy marha farm is jött volna vele, olyan íze volt. Kérdeztem Mort, a házigazdánkat, hogy ez miféle, milyen különleges sajt, de kiderült ez a közönséges, bolti sajt. Sonkával, eperlekvárral házi kenyérrel fogyasztottuk.

Ha az ablakon kinézek, először jön a mező, aztán egy erdő sáv, aztán egy ilyen szélkerék vagy hogy hívják, forog és a kék ég. A hét folyamán még egy pár másik ablakon is ki fogok nézni.

Ha az ablakon kihajolok, megcsap a farm szaga. Most odamegyek megint, beleszagolok. Nem, nem farm szag van, hanem inkább rét vagy mező szag. De nem a forró mező szag, hanem a hűvős mező szag. Nyolckor 17 fok volt, délben 22, az már jó idő. Még olyan világos van kint, hogy lehetne olvasni, pedig lassan tíz óra.

Ez az első utazásunk gyerekkel, ráadásul egy hat hónapos csecsemővel. Mici nagyon jól bírta, büszke lehet magára (ha majd ezt olvassa), felszállás közben elaludt, sírni csak elalvások előtt sírt, és mindenkivel barátságos volt. Leginkább az előtte levő üléshuzatok kötötték le a figyelmét, de ebben majd szerintem még fejlődni fog.

Blog Dél-Amerikából

Caracollal véletlenül futottunk össze az oltóközpontban Pesten, mindhárman Dél-Amerikába készültünk, mi utazni, ő tanulni Chilébe.

Blogját iderakom, hogy megtaláljam máskor is. Remek, érdekes, informatív a világra (Chilére vagy ahol éppen van) reflektáló blog ez, minden olyan dologgal, ami engem valahogy érdekel.

Caracol éppen Patagóniába készül, minden jó értelemben vett irigységem az övé, hogy ilyen jó helyeken fog járni.

Budapesten

Csak, hogy formálisan is lezárjuk az utat írom ezt a posztot. Hazafelé még sikeresen megálltunk Rómában, anyu otthon húslevessel és sztrapacskával várt, amiből három adaggal ettem. Lassan az összes hazahozott betegségünkből kikúrálnak minket a doktorok, és visszalötykölődünk a rendes kerékvágásba. Még ha lesz erőm írok egy utolsó posztot a tanulságokról, aztán majd folytatjuk a blogolást a következő utazással (ami nem tudom mikor lesz).

Vagy feltegyük az izlandi utat retrospektív? Vagy a Balkánt? Nem, nem vagyunk ennyire fanatikusak.

Otthon otthon előtt - Buenos Aires

Hát visszaértünk Buenos Airesbe. Reggel bezárult a kör, visszatértünk a kezdőpontra. Ugyanott szálltunk ki a reptéren, ahol kb. egy hónapja, és mennyire más érzésekkel. Kicsit meg is hatódtam, több dolog miatt. Egyrészt azért, mert Buenos Aires és Argentína egy csodálatos hely, ide bármikor szívesen visszatérek. Aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt azóta, és hogy mennyivel többek lettünk. Visszagondoltam a lajhárra, az ugráló bálnákra, Dorillára, a gyapjasmajomra, Victoriára és Tomasra, buenos airesi vendéglátóinkra, a népi nénikre, Robertóra, a lámákra, Pedróra, a papagájra, a mindenféle baktériumokra és a fókákra, az előttünk táncoló kolibrikre, a csodálatos tájakra - ez mind milyen természetes volt az utóbbi öt hétben, némelyik kicsit vagy nagyon idegesítő is, de mind hogy fog hiányozni. Végül pedig annak örülök, hogy a különböző eredetű alkalmi szenvedéseink ellenére mennyire jól lemenedzseltük az egész utat egymás között és magunkban. És hogy negyed évszázadosan eljutottam ide.
Amikor otthon még az útra készülődve különböző blogokat olvastam, mindig azt hiányoltam belőle, hogy ok, hogy jártatok itt és ott, de hogy éreztétek magatokat. Így utólag én sem vagyok benne biztos hogy átjött-e a mi blogunkban az alapérzés - hogy mennyire jó volt itt.
Ez még nem a búcsú posztja, mert még maradt pár írnivalónk, csak egy amolyan hirtelen érzelmi kitörés a Pasteur utca Bricco kávézójában, Submarinót, vagyis forró csokit kortyolgatva a latin-amerikai télben.

Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Nóri valószínűleg a jóízű reggel közben, a tojásrántottával szedte be az ételmérgezést, de az is lehet, hogy a déli közösen elfogyasztott sült hal volt a ludas )Nóri most szól, hogy már leírta ezeket).

Szóval a reggeli után kimentünk az Isla del Sol szigetére, amelyet az inkák talán főisteneik szülőhelyének vagy minek tekintenek (itt is mellőzném az útikönyvek által adott leírások reprodukálását). 15 helyi pénzt (kb 2 dollárt) fizettünk azért, hogy hajóval kivisznek minket a szigetre, egy helyen kikötünk, majd onnan átmegyünk a sziget másik részére és megnézzük a romokat. Minden a déli részen. A hajón derült ki, hogy ebben az a biznisz, hogy a hajón majd az egyik arc elkezd győzködni, hogy további 30 pénzért az első kikötési pontból áttúrázhatunk a másik kikötési pontba. Mondom nem kell, de ez tuti, de nem kell, de mindenki jön, kérdem egyedül nem mehetünk, nem mert csak vezetővel lehet menni.
Két órát zötykölödtünk a tavon, már ekkor gondolkodtunk, kell-e ez nekünk. Az összes többi iroda hajója megelőzött minket. Mikor kiszálltunk és befizettük a sziget belépőt, elindultunk szétnézni. A hajón szinte csak turista volt (20 db), más hajók is ömlesztették a turistákat a szigetre, hogy aztán mindenki elszántan nyomuljon fel a „csodálatos” ösvényen. Mi csakazért is megálltunk, és néztük a madarakat. És ott repdestek előttünk a kolibrik. Igen, hihetetlen látvány volt.
Isla del Solról tehát a lényeg, minden vár ott, csak nem a prospektusokban, meg a blogokban olvasott maszlag: Misztikus világ, sajátos szokásokkal és hiedelemvilággal, ami évszázados messzeségben áll tőlünk és európai gondolkodásmódunktól- és egyáltalán nem biztos, hogy a miénk visz közelebb az élet lényegéhez.
Semmi misztikum, semmi hiedelem és ugyanannyira pénzközpontú az élet lényege ott is (annyival, hogy a szolgáltatások színvonala cserébe alacsonyabb).

Délutánra értünk vissza, még egy gyors pizzát benyomtunk, hangosan szólt a Bee Gees. Nekem jó, végre valami nem pánsíp zene és hangos.

Másnap valahogy nem akart felkelni a nap. Nóri az éjszaka egyre többet járt a wc-re, aminek az eredménye egy sikeres hányás lett. Kiszűrtük, hogy valamit bekajáltunk, de Nórin ez sem segített. Láb és oldal görcsei voltak, teljesen összehúzódott. Kb délután 3 ig aludtunk, amikor elmentem felhívni a biztosítóinkat. Rájuk majd még egy külön posztban visszatérek.

Kb 4 kor betaxiztunk a kórházba, ahol kb 5-re Nórit infúzióra kötötték, ahonnan kb 8 kor leszedték. Nekem „csak” lázam és étvágytalanságom volt. Azon a napon kb 3 kekszet ettünk. A nehéz az egészben az volt, hogy Nóri rendkívül ideges maradt betegen, sőt. Hol egy buborék jött a csőben, hol nem csöpögött az infúzió, hol nem tűnt sterilnek a tű, szóval mindig volt valamin aggódni és én meg rohangáltam az ápolókhoz, hogy Por favor, jöjjenek má' mert megint van valami.

Este két lehetőségünk maradt. Maradunk Copacabanan, amíg jobban nem leszünk (max 2 nap), vagy másnap felmegyünk La Pazba és ott várjuk ki a repülőgép indulását.

Az utóbbi mellett döntöttünk, mert már nehéz volt elviselni a szállást. Ha javasolhatom senki ne vegye igénybe a Residencia Brisas de la Titicaca akármit, ami egy Hostelling International emblémával is kelletti magát. A hely a „főutca” végén van, majd a tó partján.

Lássuk mit kínált a hely? Hideg vizet a zuhanyzóban, minden mennyiségben, eldugult wc-t, kifeküdt matracot, amibe ha befeküdtünk, óhatatlanul elkezdtünk csúszni a közepe felé.

Élénk vita bontakozott ki közöttünk, hogy a bolhák vándorló vagy rezidens állatok. Sajnos eredetileg azt hittük, hogy a dzsungelből hozott pókok harapdálják a bokánkat és a seggünket. Aztán a La Pazba való induláskor hirtelen megvilágosodtunk, hogy talán ezek bolhák. A kérdés csak volt, hogy akkor ezek most jönnek velünk La Pazba, vagy ott maradtak Copacabanan. Ez volt a szálló utolsó szolgáltatása, bár elismerem nem volt egy drága hely (9 dollár per éj per két fő!)

La Pazba már a nagy tanulsággal érkeztünk. Bolívia az a hely, ahol a szálláson és a kaján nem érdemes spórolni. Mondjuk eddig is éttermekben ettünk, nem talponállókban, de már annyira szűk a gyomrunk, hogy általában ketten eszünk egy menüt (az is egy gyerekadag).

A másik, hogy nem érdemes 8 meg 10 dollárért (két főre), olyan helyre menni, ahol nincs meleg víz, szar az ágy és még valami gomba vagy bolha is vár.

Betegen úgy éreztük, az utolsó két bolíviai napon megérdemeljük a dőzsölést. Kemény 15 USD per főért van egy szobánk, ahonnan az elmúlt 36 órában kb. 3 órára mozdultunk ki ajándékot venni és reggelizni. Viszont van WIFI, forró víz (ilyen nem is tudom, hol volt utoljára), kemény, kényelmes ágy, tiszta szoba stb.

Persze ez a hely is fennakadt a szigorú Nóri rostán, a hajszál miatt, de erről már volt szó. LINK

A gyomormérgezés kezeléséről teljesen eltérőek a nézeteink. Én „kihordom”, ha kell egy hétig hasmenek, csak teát iszom, esetleg némi kekszet, rizst, de vállalom a folyamatos éhségérzetet. A svéd sarkkutató (gy. k. Bolus Adstringens) néha besegít, de ennyi, más gyógyszer nem kell.

Nóri vagy a szervezete ezzel szemben sokkal türelmetlenebb (ismétlem csak gyomorontás esetén. Azonnal orvoshoz kell fordulni, mindent amit felír be kell szedni, de mellette töltekezni kell legalább finom levesekkel. Így aztán Nóri ezeket az üres napokat még jobban megszenvedi. Ha jól számolom az elmúlt három napban ettünk egy-egy szelet piritost, fél doboz kekszet (azt úgy kellett Nóriba belediktálni), én egy kis csokit és Nóri egy levest ma ebédre. Meg némi tea és víz.

Így pihenünk most La Pazban, amiben semmi szép nincs a fekvésén túl. Hamarosan felülünk a repülőre, ami Paraguayi átszállással Buenos Airesbe visz holnap reggelre. Amire különösen büszkék vagyunk, az utunk soránt talán először sikerült beérnünk magunkat a posztokkal. Hajrá mi.

Copacabana és Nóri sejttudata

Copacabanan vagyunk, ennek is van szép partja, mint a híres brazil testvérének, de ezzel vége is a hasonlóságoknak. A bolíviai Copacabana kicsi, poros, és a Titicaca tó partján fekszik. 3800 méteren, vagy mennyin. Két dolgot szoktak mondani, ha ide készül az ember: a tó a világ legmagasabb hajózható tava, és hogy az ember vigyázzon a magashegyi betegséggel (vagy valami ilyesmi), azaz hogy a nagy magasság miatt, gyakoribb a fejfájás, nehezebben kap levegőt, dekoncentráltabb. Nóri többet tudna erről mondani, mert két napja eléggé kikészült, jókora fejfájásai vannak, lassúbb mint szokott lenni, és hároméves kapcsolatuk alatt most először fordult elő, hogy miután 6.30 kor felkelt, visszafeküdt. Sőt ágyban maradt tízig. Ezt idáig elképzelhetetlennek tartottam,

Éppen reggelizni készülünk amikor Nóri kijelentette, hogy érzi a sejtjeit, amint több oxigén után kiáltoznak. Én idáig csak a hírekből hallottam arról, hogy egyes embereknek van sejttudata, de most itt az élő példa. Nóri olyan mély beleéléssel állította, sőt mutatta, hogy hol kiáltoznak a sejtjei, hogy hiszek neki.

Szóval ez a magashegyi levegő, vagy betegség alaposan lelassítja az embert, vagy legalábbis minket, akik amúgy is 4 hete vannak úton és az „érdeklődési kapacitásuk” alaposan betelt. Eredeti tervünk az volt, hogy innen még megnézzünk újabb két szigetet a Titicacán, aztán elmegyünk La Pazba, ahonnan még befizetünk eg ytúrára Salar de Uyuniba, ami csodálatos, álomszép sósivatag, csupa leg- leg- leg- (Rózsa Gyuri). Picasan meg lehet nézni, tényleg eszement, de nem nekünk. Egyszerűen nem tudunk örömet találni benne jelen állapotunkban :(

Cuzco

Cuzco annak ellenére is magával ragadó város, hogy Latin-Amerika egyik legnagyobb turistagyűjtőhelye. A legfrisebb Lonely Planet (2010 április) információja, miszerint a múzeumokba csak közös jegyet lehet váltani pontatlan, mert mindenhova van külön belépőjegy is.
A város legjelentősebb látnivalója a katedrális (valójában még két másik templommal egybeépülve), ami tele van olyan jegyekkel, melyekben egyesül az európai katolikus és a helyi indián hagyomány. Bent nem volt szabad fotózni, ezért nincsenek képeink. A belépő helyi viszonyokhoz képest nagyon drága (kb 1000 Ft), viszont megéri, és az audioguide meglepően informatív.
A hagyományok keveredése a legszemléletesebben a katedrális Utolsó Vacsora festményén jelenik meg, ahol az asztalon cuy (aki lemaradt volna a La Nueva Palomino... posztunkról: tengerimalac) van tálalva. Ugyanígy az egyiptomi bibliai jelenteket ábrázoló festményeken a tevék helyett lámák szerepelnek. Ezekkel az apró történelmi torzításokkal kívánta a katolikus egyház meggyőzni a különböző indián népeket - na jó, ennél voltak sokkal durvább módszerei is, de erről majd később.
Szintén a katedrálisban található az első kereszt, ami elérte Latin-Amerika területét.
A templom fülkéit számos Jézus és Mária szobor díszíti, mindnek külön funkciója van. Például az egyik Krisztus-szobor a földrengésektől véd, egy Szent Antal szoborhoz a kiadó lányok imádkoznak férjért, egy másikhoz pedig a fiúk, akikért a lányok imádkoznak, hogy szabadítsa meg őket a lányoktól.
A Mária szobrok mind háromszögletű ruhákat viselnek, melyek hivatalosan a Szentháromságot, a helyiek szemében viszont Apu-t, a hegyek istenét idézik.
Elképesztő keveredése ez a hódítók és meghódítottak kultúrájának.
A katedrális egy külső részlete:
A katedrális és a főtér az Inka Múzeum felől:
Az Inka Múzeumtól sokat vártam, de sajnos csalódás volt. A kiállított anyagok jók, de semmiféle érdemi magyarázat nem kíséri őket. Úgyhogy sajnos be kellett érjük azzal, amit a Museo Larcóban tudtunk meg Limában. Úgy jöttem el Peruból, hogy néhány alapvető kérdésemre nem sikerült választ kapnom az inkákról, úgyhogy ha valaki véletlenül ennek a témának a szakértője, kérem jelentkezzen!
A legérdekesebb momentum számomra az inka "nemzeti" ébredés a 18. században, illetve ahogy az inka történelem meghatározó pillanatai megjelennek a szőttesek mintáin (például ahogy négy stilizált ló között áll egy emberalak azt jelképezi, amikor az egyik lázadó inkát a spanyolok négyfelé szaggatták lovakkal).

Egy hideg és semmilyen szálláson aludtunk de szép házban,
viszont a közeli Kukuly étterem a maga egyszerűsége mellett is felülmúlt minden várakozást. Furcsa, helyi cereáliákból készült leves és valami pörköltféle volt a napi menü kokateával 2 dollárért, az étterem fahéjas tejberizse pedig egyszerűen felülmúlhatatlan.

Sajnos itt újra meg kell, hogy ragadjam az alkalmat, hogy árulkodjak a nép nénikről. Amikor Peruról és Bolíviáról nézeget képeket az ember, gyakran lát rajta mosolygó és nagyon vendégszeretőnek kinéző nép néniket. Azonban a valóság az, hogy ezekért a mosolygós képekért fizetni kell. Egyébként nem mosolyognak a turistára, hiába élnek sokan belőlük, gyakran nem válaszolnak a kérdésekre, vagy csak nagyon vállvonogatva.
Egyébként két fajta népi néni van: a megélhetési és a sima. Simából rengeteg van, ők tényleg ilyen ruhákban nyomják egész életükben. A megélhetésiek egész nap egy babalámával róják az utcákat turistákat keresve, akik jó pénzért lefényképezkednek velük.
Nekem is kellett egy ilyen kép, úgyhogy beálltam a sorba. Kérdeztem előre, hogy mennyibe fog kerülni, mondták, hogy "önkéntes hozzájárulás". A kb. 5 mp-es munkájukért adtam 2 dollárt, de nagyon húzták a szájukat. Ja igen, a legdurvább az, hogy olyan félelmetessé, kicsit agresszívvé válnak, amikor nem elég nekik a lóvé.

Ugye milyen szép képek? Most mondhatnám, hogy mekkora autentikus élmény volt, de sajnos nem. Csak egy újabb turistacsapda.
Néhány megjegyzés még ehhez: én megértem, ha averziójuk van a fehér emberekkel kapcsolatban, hiszen kiírtották és meghódították őket. Viszont kérdés az, hogy ezek a nénik mennyire vannak tisztában a történelemmel. Ugyanakkor a másik oldalról a rettenetes turistacsürhe láttán valahol megértem őket. Számos turista dzsungelharcos ruhában nyomja a perui nagyvárosokban, és látszik rajta, hogy halál komolyan azt hiszi magáról, hogy ő most felfedezi ezt az elfeledett kontinenst a macsetejével, amit egyébként több tízmillió ember látogat meg évente. Persze mindkét oldalon vannak kivételek. És nagyon érdekes, hogy a helyi férfiak általában sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek, mint a nők. Biztos többet kéne, hogy tudjak a kultúrájukról, hogy értsem ezt a nagy különbséget.

WP: Még annyit fűznék hozzá, hogy életem egyik legviccesebb vagy inkább leggiccsesebb WC huzatát találtam cuczoi szállásunkon. A rózsaszín szín azt illemhelyen már eleve nevetésre ingerlő, de azok az aranyos apró minták vagy masnik tényleg az ízlésficam magasiskoláját jelentették :)

Machu Picchu pillangófarm

Utunk során rengeteg pillangóval találkoztunk, de annyira boldogan röpködnek fel alá, hogy nehéz lefényképezni őket. A Machu Picchu alatti pillangófarmon a kb. 400 itt honos állatkából 7 található meg (mivel a januári áradás az egész farmot elsodorta, így a sok lepke kiszabadult). Így végre van pár pillangóképünk is.

Ezek a lárvák:
Ez a bagolyszemes lepke, óriási nagy.
Ez pedig az utóbbi lárvája.